A Lavandula angustifolia, vagyis az „angol levendula” az egyik legősibb kultúrnövény, amely a Földközi-tenger partvidékéről származik. Bár a nevében szerepel az „angol” jelző, valójában a mediterrán éghajlat a természetes otthona. Épp ezért különleges az, hogy Tihany vulkanikus talaján, enyhe mikroklímájában ez a növény nemcsak túlél, hanem virágzik is – szó szerint és képletesen. 1926-ban Bittera Gyula gyógynövényszakértő telepítette az első levendulatöveket Tihanyban, s ezzel kezdetét vette egy történet, amely ma már a magyar táj része.

A levendulamezők élővilága lenyűgöző. A hosszú száron ülő, tömött, lila virágfüzérek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, hanem ökológiai jelentőséggel is bírnak. A virágokból áradó illat terpéntartalmú illóolajokból származik – ezek azok a vegyületek, amelyek egyszerre vonzzák a méheket, távol tartják a kártevőket, és nyugtatják az emberi idegrendszert. Minden egyes virág egy apró laboratórium, ahol biológiai kémia és ökológia találkozik.

Ahogy közelebb hajolunk, feltárul egy láthatatlan, mégis gazdag világ. A levendulákon legelésző mézelő méhek, lepkék és más beporzók fáradhatatlanul gyűjtik a nektárt – közben pedig hozzájárulnak a biodiverzitás fenntartásához. A levendula tehát nemcsak látványosság: ökológiai híd, amely az embert a természettel összeköti.

Az emberiség évezredek óta használja a levendulát. Az ókori egyiptomiak a balzsamozás során használták illóolaját, a rómaiak fürdőik vizét illatosították vele. A középkorban levendulát szórtak a padlóra, hogy elűzzék a kártevőket és fertőtlenítsenek. A népi gyógyászatban görcsoldóként, nyugtatóként, sebgyógyítóként tartották számon.

A tihanyi levendula is túlmutat a díszítésen. Az illóolaj, amelyet a virágokból vízgőz-desztillációval nyernek ki, máig értékes exportcikk. A tihanyi fajták különösen magas linalool- és linalil-acetát-tartalommal rendelkeznek – ezek az összetevők adják a levendula édeskés, balzsamos illatát. A természet apró aromamolekulái így válnak a gyógyászat, a kozmetika és a gasztronómia részévé.

Igen, a levendula a konyhában is otthon van. Leveleit és virágait gyakran használják édességekben, sültekhez, teákban vagy mézek ízesítésére. A „herbes de Provence” fűszerkeverék egyik alappillére. A levendulaméz különösen értékes: átlátszó, aranyszínű, enyhén gyantás aromájával a legfinomabb mézek közé sorolják. A tihanyi termelők évről évre szüretelik a virágokat – hol kézzel, kosárba gyűjtve, ahogy azt régen tették, hol gépesítve, a modern technika segítségével.

De a levendula nem csupán termék vagy haszonnövény. A virágzási időszakban – jellemzően júniusban – ezrek zarándokolnak el a Tihanyi-félszigetre, hogy lássák, szagolják, fotózzák a virágzó mezőt. A levendulaszüret ünnep lett, amely egyesíti a múltat és jelent: a természet tiszteletét, a hagyományos gazdálkodást és a modern, fenntartható turizmust.

Ám ahogy a világ klímája változik, a levendula jövője sem biztosított. A szárazság, a kártevők – például a levendulák gyökerét támadó fonálférgek – és az ökológiai egyensúly felborulása mind veszélyeztetik ezt a törékeny rendszert. Ezért fontos, hogy a tihanyihoz hasonló kezdeményezések megőrizzék nemcsak a tájat, hanem az ökoszisztémát is, amely ezt a növényt élteti.

Ahogy a nap lassan lebukik a dombok mögött, és a levendulamezők lila szőnyege árnyékba borul, a természet egy pillanatra megállni látszik. A szél végigsiklik a virágokon, a méhek hazaindulnak kaptáraikba. És ott, a Balaton partján, a levendula továbbra is mesél – virágnyelven, illatban, emlékezésben. Ez Tihany öröksége.