A csali stratégiák legismertebb területe a beporzás. A legtöbb virág bőséges nektárral vagy pollennel köszöni meg a rovarok látogatását, de akadnak kivételek. Egyes fajok megtévesztő taktikát alkalmaznak: úgy tesznek, mintha ajándékot kínálnának, valójában viszont üres kézzel hagyják ott a látogatót. A kutatók szerint a virágos növények 4–6 százaléka használja ezt a trükköt, és a beporzók többsége képtelen megkülönböztetni a valódit a csalástól.

Az orchideák különösen híresek erről. A méhbangó (Ophrys apifera) például olayan ügyesen utánozza a nőstény méhek külsejét és illatát, hogy a hímek teljes bizonyossággal nősténynek hiszik a virágot. Párosodni próbálnak vele, közben pedig akaratlanul is elvégzik a beporzás munkáját. A jelenséget szexuális mimikrinak nevezik, és bár megtévesztő, az evolúció szempontjából rendkívül hatékony.

Más növények inkább az illatok világában űzik a megtévesztést. A görög származású Aristolochia microstoma például a rothadó rovartetemek szagát utánozza. A legyek, amelyek ilyen szag alapján keresnek táplálékot vagy petézőhelyet, besétálnak a virág belsejébe, ahol a növény rövid időre csapdába ejti őket. Amikor a rovarokat elengedi, már virágporral borítva távoznak, készen arra, hogy újabb egyedet termékenyítsenek meg.

A mi tájainkon is akadnak különleges példák. A foltos kontyvirág (Arum maculatum) csőszerű virágzata ideiglenesen fogságba ejti a legyeket, majd csak akkor engedi el őket, ha elvégezték a beporzást. A látványos virág nemcsak színével, hanem erős szagával is csábítja a rovarokat – igaz, az illat inkább hasonlít egy rothadó gyümölcsre, mintsem egy kellemes parfümre.

A „csali” azonban nemcsak a beporzásnál jön elő. Egyes növények ragadozókat toboroznak, hogy megvédjék őket a kártevőktől. Az úgynevezett extraflorális nektármirigyek a leveleken vagy hajtásokon választanak ki édes nedvet. Ez a jutalom odavonzza a hangyákat és más ragadozó rovarokat, amelyek cserébe elűzik vagy elpusztítják a levéltetveket és hernyókat. Kutatások szerint az ilyen növényeken jóval kevesebb kártevő található, így a „testőrök” valóban megérik az árukat.

A világ minden táján találunk példákat csali növényekre. A trópusokon a hatalmas titánbuzogány (Amorphophallus titanum) a világ legnagyobb virágzatával és erős dögszagával hívogatja a legyeket. A Rafflesia virág szintén bomló szagot áraszt, hogy magához csalogassa beporzóit. Afrikában az akáciafák és a velük élő hangyák kölcsönösen előnyös szövetséget alkotnak: a fa nektárral és menedékkel látja el a hangyákat, cserébe azok megvédik a fát a rágcsálóktól és a kártevőktől. Európában az orchideák és a kontyvirágok bizonyítják, hogy a megtévesztés nem csak egzotikus környezetben működik.

Joggal merül fel a kérdés: nevezhetjük-e ezt a természet marketingjének? Valójában a hasonlat elég találó. A növények színekkel, illatokkal, sőt olykor hamis ígéretekkel reklámozzák magukat a környezetüknek. Egyesek becsületesen adnak jutalmat, mások viszont csupán a látszatot keltik. A cél minden esetben ugyanaz: túlélni és továbbörökíteni az életet.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a csali növények nem furcsa kivételek, hanem a növényvilág változatos stratégiáinak részei. A megtévesztés, a csábítás és a kölcsönös előny mind az evolúció kifinomult eszköztárába tartozik. Ha legközelebb megcsodálunk egy virágot, érdemes elgondolkodni: vajon valódi jutalom vár benne, vagy csupán egy újabb briliáns trükk tanúi vagyunk?